Interjú egy  belgrádi fiúval, aki 18 évesen szembesült egy súlyos betegséggel.

 

Azoknak, akik nem ismernek személyesen, mit mondanál röviden magadról? Ki vagy te?

Sziasztok! A nevem Nikola Kopilović, Belgrádban élek és 18 éves vagyok. Befejeztem egy hároméves kereskedelmi szakközépiskolát, s az idén levelező tagozaton beiratkoztam a negyedik évre, de épp a vizsgák előtt megbetegedtem. Nagyon szeretek úszni és szeretem a motorokat, szeretném megszerezni a jogosítványt, amint meggyógyulok. Van egy idősebb fiútestvérem és egy nővérem, akiket imádok, a bátyám egyike azon személyeknek, akik a példaképeim. Szinte mindenféle zenét hallgatok, de legjobban a technót kedvelem. Szeretnék egy kutyát, de még nem tudtunk mindannyian megegyezni a családban és még nem kérdeztük meg a szomszédokat. Szintén nagyon szeretek Máriapolikra, találkozókra és kongresszusokra járni, mert ott minden lépésnél szeretetet találok és biztonságban érzem magam. A női Fokolárral egy házban, egy emelettel lejjebb élünk. Könyveket eddig nem nagyon olvastam, de most rájöttem, hogy ha olvasok gyorsabban telik az idő a kórházban, és most már élvezem is.

 

Mikor és hogyan kezdődött a betegséged?

Egy este kezdődött minden, október közepén, amikor a nővéremmel moziba mentünk. Míg a filmet néztük, elkezdett fájni a fogam, amit már rég ki kellett volna vetetnem. Úgy gondoltam, ez normális dolog, nem is sejtettem, miről van szó, ezért nem fordítottam rá nagy figyelmet. A következő napokban az arcom jobb fele teljesen feldagadt, a számat csak 1 cm-re tudtam kinyitni, ami nagyon kevés. Nem tudtam normálisan aludni és enni, és nagyon fájt. De természetesen amilyen keményfejű vagyok 3-4 napig nem mentem el a fogorvoshoz, hanem különféle saját gyógymódokat: borogatásokat, krémeket, stb. próbálgattam, remélve, hogy attól majd az egész gyorsan elmúlik. De semmi sem segített, sőt, egyre rosszabb lett. Végül elmentem a fogorvoshoz, aki teljesen megrökönyödött, nem tudta megállapítani, miről van szó, ezért elküldött egy sebészhez. Amikor bementem a kivizsgálásra, az orvos egy kicsit megnézett és mindjárt mondta, hogy benntartana a kórházban. Kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy ilyen komoly a dolog, de különösebben nem aggódtam. Úgy gondoltam, pár nap múlva hazamehetek. Egy szájon belüli fertőzésről volt szó. Elkezdték gyógyítani a fertőzést, antibiotikumokkal, infúzióval és injekciókkal. Néhány napot itt töltöttem, míg meg nem állapították, hogy valami nincs rendben a vérképemmel. Egy nap az orvos azt mondta: van egy gyanúnk. De nem mondta meg, mire gyanakszanak. Még ekkor sem gondolkodtam semmi rosszra, folytattam a megszokott tevékenységeimet. Ezután áttettek egy másik osztályra, ahol szintén eltöltöttem néhány napot, míg végül átküldtek a központi Klinikára.

 

Mire gondoltál, amikor megtudtad, hogy leukémiád van?

Érdekes, de nem tudom, sikerül-e ezt jól megmagyaráznom. Azt biztosan elmondhatom, hogy semmit sem gondoltam és nem éreztem. Valószínűleg azért, mert semmit sem tudtam erről a betegségről, el sem tudtam képzelni, hogy ez mivel jár: kemoterápia, az azt követő mindenféle komplikációk, kockázatok, fájdalmak, és hogy a gyógyítás az hónapokig tart. Amikor ezt később elmagyarázták, s amikor megkezdtem az első kemoterápiát, úgy tűnt, megőrülök. Mindenféle sötét gondolataim támadtak. Elkezdtem kételkedni Istenben, feltettem a kérdést, hogy miért éppen velem történik ez, mi rosszat tettem, talán Isten elhagyott engem? Kerestem a választ, csak hogy tudjam és érezzem, hogy Ő itt van, mellettem. Később megértettem, hogy éppen ez a betegség az üzenet számomra, hogy Isten létezik. De akkor még arra gondoltam, hogy feladom, abbahagyok mindent. Mindenesetre, hogy mi a betegségem akkor tudtam meg, amikor megkaptam az záró dokumentumokat, mielőtt átküldtek volna a Központi Klinikára. Épp csak egy pillantást vethettem rá, elolvastam, hogy „leukémia”, és már indulnunk is kellett a másik kórházba. A jelen pillanatban egyszerűen elfogadom mindezt, úgy ahogy van, nincs miért bánkódnom, s nem is fárasztom magam azzal, hogy ennek nem kellett volna megtörténnie. Minden valamilyen okkal történik.

 

Egyszer, amikor meglátogattalak, azt mondtam neked, te talán most közelebb vagy Istenhez, mint mi. Mire te azt válaszoltad: Tudod, hogy én is éreztem valami ilyesmit… Mire gondoltál pontosan?

Mi mindannyian egyenlőek vagyunk Isten számára, csak ez most egy olyan pillanat, amikor én, jobban, mint bármikor, megtapasztaltam Isten jelenlétét, hogy Ő mindig velünk van. Éreztem, hogy akar tőlem valamit és sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az. Sok minden eszembe jutott, attól kezdve, hogy talán fokolarino legyek, addig, hogy egészen másokért adjam oda az életem. Bizonyos módon még hálás is vagyok ezért a betegségért! Mintha megállította volna az eddigi üres életemet, ami a szemem előtt folyt. Megtérített és megváltoztatta, ahogy a világra nézek. Most mindennek a derűsebb oldalát látom. A változás egyik számomra fontos következménye, hogy abbahagytam a dohányzást, erre nagyon büszke vagyok! A kórházban megismertem sok kedves embert és néhány jó barátot is szereztem. Egy gyönyörű verőfényes reggelen kinyitottam az ablakot és megláttam egy lányt, aki éppen arra ment, ránéztem, ő pedig rám mosolygott, olyan szeretettel, hogy azonnal arra gondoltam: ez egy jel Istentől. Jó reggelt kívántunk egymásnak, azután egész nap erre a pillanatra gondoltam és nagyon boldog voltam. Később láttam, hogy ez a lány ápolónőként dolgozik. Azóta meg vagyok róla győződve, hogy a boldogság apró figyelmességeken múlik. Az is érdekes volt, hogy egy barátom, akit a kórházban ismertem meg, azt mondta: „Minden, ami az enyém, a tiéd is”. Egyáltalán nem vártam, hogy itt valaki ezt mondja nekem, teljesen meglepett. Soha senki nem mondta még nekem korábban ezt, a genek sem. Ez hatalmas örömmel töltött el.

 

A Gen3 találkozón gyakran beszélünk Chiara felfedezéséről: hogy Isten végtelenül szeret minket. Amíg minden rendben van, ezt könnyű elhinni… Te mit gondolsz most erről?

Továbbra is hiszem, hogy Isten mindnyájunkat végtelenül szeret és mindenki számára másmilyen terve van, és nagyon sajnálom a többi beteget, mert ha megnézem, egyenlőre én nagyon jól jártam, ami a gyógyulást illeti. Volt egy 25 éves fiú, szintén leukémiás, 2-3 héttel azután, hogy megismertem őt, meghalt, mert a kezelésben komplikációk léptek fel, pedig éppen várta, hogy megszülessen a gyermeke.

Sokszor kérdezgettem róla, hogy van, mert ő egy másik osztályon volt, kissé távolabb tőlem, és napokig senki sem mondta meg, hogy ő már nincs. Amikor megtudtam, egész este sírtam, és azt kérdeztem, miért nem vett el Isten inkább engem őhelyette, miért vagyok én más, mint a többiek, hogy ennyi szerencsém van. Egyszerűen nem tudtam ezt elfogadni, úgy gondoltam, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ezt megérdemeljem. Amikor azt mondom, hogy ennyi szerencsém van, ezt azért mondom, mert megjött a hír, hogy a csontvelő szempontjából teljesen kompatibilis vagyok a bátyámmal is, és a nővéremmel is, ami nagyon ritka, s ez nagyon lerövidíti a kezelést és kevesebb az esély, hogy a betegség kiújuljon. Menni fogok ugyanis csontvelő-átültetésre, ezért nagyon hálás vagyok minden imáért, amelyek, úgy tűnik, meghallgatást nyertek, s mindez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy Isten jelen van.

 

Mivel telnek a napjaid itt a kórházban?

 Ahogyan már említettem, elkezdtem könyveket olvasni, amit korábban otthon sosem tettem. Elég sokat barátkozunk, amikor a fiatalok is vannak, így a nap is gyorsan eltelik, mindenki megosztja a tapasztalatát. Szerencsére jó bátyám van, aki ideadta a laptopját, így filmeket is nézek, internetezem, stb. Mivel az apukámat is ugyanebben az épületben kezelik, hasonló betegség miatt, ő havonta egyszer jön 4-5 napra, s olyankor vagy ő jön le hozzám vagy fordítva. Van televízióm is, bár néha fél napomba telik, mire beállítom az antennát, de nekem nem ez a legfontosabb. Elég sokat imádkozom. Kicsit nehéz az élet, a körülmények miatt, de az ember mindenhez hozzászokik, ha egy kicsit nagyobb lenne a rend, sokkal nyugodtabban és könnyebben érezném magam.

 

Mit szólsz ezekhez az üzenetekhez, amiket a Facebookon kapsz a világ minden pontjáról a gen3-aktól?

Nem is tudom, hogyan köszönjem meg mindenkinek ezt a nagy támogatást!  Ago Spoltinak, aki elindította ezt a lavinát, s aki a szívemet ezzel az egyszerű mondattal megtöltötte: „Te vagy a legjobb ajándék számomra!”. Szeretném megköszönni Mészáros Áginak is, akinek a Loppianóból küldött levele teljesen elvarázsolt és felbátorított. Ez kitörölte a fejemből a sötét gondolatokat és meggyőzött egy másmilyen, jobb világról. Kristófnak, aki mindig talált időt, hogy eljöjjön hozzám látogatóba, sőt, még a finom specialitásaiból is készített nekem ebédre, nagyon köszönöm! Természetesen itt van a legszűkebb családom is, akik annyira igyekeznek mindenben, hogy már lelkiismeret-furdalásom van, mert úgy tűnik, mintha a terhükre lennék. Úgy gondolom, hogy nélkülük nem tudnám ezt végigcsinálni.

 

Mit üzennél a kortársaidnak?

 

Tanuljatok a múltból, tervezzétek a jövőt, de a legfontosabb, hogy éljétek a jelent, én ezt tanultam meg ebben a néhány hónapban. Tudjátok meg, hogy a boldogság a figyelmesség apró jeleiben van, és ne aggódjatok a holnap miatt, mert amikor megtanuljátok, hogy ne aggódjatok, sokkal jobban fogjátok érezni magatokat. Ha negatív gondolataitok támadnak, azonnal cseréljétek le őket pozitívokra és ezt tegyétek rendszeresen, s azok idővel eltűnnek.

Szeressétek embertársaitokat és legyetek hálásak mindenért, amitek van.