Egy nagypapa döntést hozott: elhagyja szülőföldjét, és más országba költözik. Ez a történet egy olyan srácról szól, akit a sors visszahozott a nagypapája szülőföldjére. Ez a srác nem más, mint Sebők Cristian.  1984. április. 7-én született Brazíliában. Egy évvel ezelőtt jött Magyarországra, és köszönjük a sorsnak, hogy elirányította hozzánk.

Istennel való kapcsolatáról és az öregekhez való viszonyulásáról kérdeztem Krisztiánt.

Milyen volt a kapcsolatod Istennel 15-18 éves korodban?

Nagyon jó tanuló voltam, nem volt szabad kihagynom egyetlen egyházi találkozót sem, mentem a kisgyerek-találkozókra, hogy segítsek az animátoroknak, sokat imádkoztam, naponta jártam misére, és gyakran tovább maradtam a templomban a mise után beszélni Jézussal.

De mindemellett nem voltam boldog. Az iskolában állandóan kritizálták, hogy túl büszke vagyok magamra, és arrogáns vagyok az osztálytársaimmal. A közösségben velem egykorú gyerekek (akik, legjobb barátaim is voltak) általában egyedül hagytak, és lassan felnőtt egy magányos tinédzser. Én voltam a legjobb tanuló, jobb keze a papoknak, de emellett szomorú. Ez engem még erősebb imára ösztönzött, és úgy éreztem, hogy az egyetlen barátom, aki valóban megért engem: az Isten.

Hogyan tudtad Istent és a bulizást összekapcsolni?

Nekem nagyon könnyű volt, mert nem sokat jártam bulizni. Kisvárosban nőttem fel, és ott nem volt diszkó vagy hasonló szórakozóhely (ha lett volna, akkor se mentem volna oda); inkább elmentem a barátaimhoz, és egymásnál buliztunk és táncoltunk, de ezek az alkalmak is nagyon ritkák voltak.

Egy nap meghívást kaptam a többi velem egykorú tinédzserrel a közösségből, hogy menjek el egy lány otthonába filmet nézni, és ott aludni nála. 16 éves voltam, és soha nem mentem ilyen alkalmakra, mert nem tudtam, hogyan kell kezelni a lányokat. Nagyon szégyenlős voltam előttük, és ezért nem voltak lány barátaim. De ezúttal úgy döntöttem, hogy elmegyek csak azért, hogy elkísérjem a szomszéd barátomat. Ő nem akart másképp elmenni. Aznap este a film után mindenki elment aludni, kivéve engem, a lányt, akit én titokban csodáltam, és egy barátnőjét, aki nem a mi közösségünkből jött. Ennek a lánynak a szülei elváltak, és ő sokat szenvedett emiatt. Órákon át hallgattuk őt együtt a másik lánnyal. Ezt követően beszélgettünk Istenről, aki a mi Atyánk, és a megbocsátásról, erőt és reményt adva neki, hogy szembenézzen a nehéz családi helyzettel.

Milyen érzésekkel mentél el szociális munkára, pl. öregekhez?

Nekem nem volt olyan érzéseim, hogy ez fura lenne, mert a nagymámmal jó kapcsolatom volt. A nagymamám ott üldögélt a nappaliban. Amikor jöttek hozzám a barátaim, akkor mindig megálltunk nála, és beszélgetünk vele pár percet. Ilyen alkalmak mindig voltak, ha jöttek a barátaim. Amikor meghalt a nagymamám, a temetésen ott voltak a barátaim is, és azt láttam, hogy ők is sírnak, és ekkor azt éreztem, hogy nem csak az én nagymamám volt, hanem mindegyikük nagymamája. Ezért nagyon könnyen szót értettem az idősekkel. Mikor szociális munkára mentem idős emberekhez, nagyon szívesen végighallgattam őket, és kérdeztem tőlük, és minden ilyen időssel való beszélgetést pozitívan fejeztem be, és máskor is szívesen mentem szociális munkára.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy milyen érzés volt Magyarországra jönni úgy, hogy nem tudtál senkivel kommunikálni?

Nagyon jó volt Magyarországra jönni, mert volt egy kis időm gondolkodni és Istennel beszélgetni. Előtte Loppiánóban laktam, és ott mindenki barátja volt mindenkinek, és így ott sokat kellett beszélni, ami nagyon lefárasztott. Amikor ide jöttem, akkor nem kellett sokat beszélni, ami az elején nagyon tetszett. De közben tanultam folyamatosan a nyelvet. Az első igazi hosszú és komoly beszélgetésem nyár végén volt Mórász Andrissal, akinek ezt nagyon szépen köszönöm. Azóta is folyamatosan tanulom a nyelvet, és egyre jobban megy. Örülök neki, hogy tudok kommunikálni.

Kőröshegyi István