2012. január 21-én Budapesten rendeztünk egy Teens4unity programot, aminek keretében rászorulókat látogattunk meg. A csapat három részre oszlott, vak/szellemileg sérült gyerekekhez, egy idősek otthonába és egy hátrányos helyzetűeket összegyűjtő plébániára mentünk.

[singlepic id=3985 w=240 h=180 float=right]„Jópáran a hátrányos helyzetű gyerekeket látogattuk meg egy plébánián, Budapesten, a VIII. kerületben. 13-15 évesekre számítottunk, és csodálkoztunk is, hogy ajándékként miért mesekönyveket viszünk nekik. Amikor odaértünk, szembetalálkoztunk egy 5-12 év közötti korosztállyal, de hála a gyors szervezésnek, jót tudtunk játszani velük, és egymásnak osztották szét a mesekönyveket, amiknek nagyon örültek!

Beszélgettem egy 10 éves kislánnyal, akinek nagyon megtetszettek a karkötőim, főleg az egyik, ami nekem is a kedvencem volt. Végigfutott az agyamon, hogy miért pont ezt a karkötőt?! de eszembe jutott, hogy azért jöttünk ezekhez a gyerekekhez, hogy szeressük őket, hisz nem gyakran tapasztalják meg, és különben is, fontosabb kell, hogy legyen nekem a kislány öröme, mint egy tárgy! Amikor odaadtam neki, nagyon boldog volt. 🙂 ”  –  Szeles Ági

„Kicsit félve indultam neki a plébániának, tartottam az egész szituációtól, és nem igazán tudtam mihez kezdjek ott. Aztán mikor megérkeztünk, nagyon pozitív élmény volt, hogy így örülnek nekünk. Végül is nagyon élveztem.”  –  Sás Sára

[singlepic id=3977 w=240 h=180 float=left]„Egy kisebb csapattal látogattunk el Budapesten egy idősek otthonába, ahol már páran összegyűlve vártak minket. A korosztály nagyon változó volt, de szerintem sikeresen áthidaltuk a generációink közötti szakadékot. Először egy kicsit félénken, bár annál nagyobb érdeklődéssel fordultunk egymás felé. Az első olyan dolog, amit mindannyian egyetértésben csináltunk az a közös éneklés volt; megjegyzem ehhez nagyon össze kellett szedni minden tudományunkat. Ezek után a magunkkal vitt sütikből, és mandarinból jól belakmároztunk, majd megkezdődtek a sokszor megrendítő, és/vagy tanulságos egyéni beszélgetések. Végül mikor eljöttünk, kivétel nélkül mindenki arcán mosoly ült, és jó érzéssel ballagtunk hazafelé, hogy valami új és jó dologban volt részünk.”  –  Rózsa Bence